2.Fejezet : Fred a focista

2.Fejezet

Fred a focista

Már kész voltam lefeküdni azon az éjjelen, de inkább leültem kicsit a kanapéra olvasni a kedvenc regényemet. Azon töprengtem, hogy végül egy kisfiú hogy tud ilyen bátor lenni ennyi megméretetés után?! Amikor hirtelen dörömbölve kopogtattak az ajtón, úgy hogy szinte az egész ház beleremegett. Hirtelen egy furcsa szag csapta meg az orromat. Kén, fa vagy hideg jég nem is tudom, de azzal egy időben nem kellet volna kinyitnom a bejárati ajtót.

Elém tárult egy folyosó, ahogy kezek nyúltak ki, cellákból. A hely csupa piros fénnyel világította meg a kezeket és a folyosót. Rozsdás, és fémes ajtók, ráccsal lerakott padló. A kezeknek voltak tulajdonosaik is akik jajveszékelve segítséget kértek.
Ekkor teljesen elegem lett. A némán és meredve állás helyett, megfogtam és ökölbe szorítottam a kezem, majd előre indultam.
A kezek még jobban nyúltak ki a cellákból én ügyesen középen mentem, úgy hogy ne érjenek el. A celláknak a kis rács ablakaiba nézve nem láttam senkit csak nagy sötétséget. Mentem, és mentem, de a kezek száma nem csökkent. Aztán megfordultam, hogy lássam mennyit haladtam már, de csak egy nagy fehér fényszórót láttam a folyosó végén, ami egyre csak közeledett majd éreztem, ahogy az egész testemet valaki megragadta.
A másik pillanatban az autópálya szélén voltam anyu karjai közt. A fejemet simogatta és puszilgatta miközben zihált és ijedt volt.
- Még is mi ütött beléd? Ez nem mehet így tovább. – Ismételgette. A fejem forrt, és vissza térve a házunkba anyukám megállapította, hogy forrok, mint a tea víz, amit készített nekem. Hozott nekem még vízzel beáztatott rongyot, amit a homlokomra helyezett és persze a teát is. Aztán megcsókolta az arcomat, majd kisétált a szobámból. A szemeim lassan csukódtak le, és végre nyugodtan aludtam.

Reggel madárcsicsergésre ébredtem. Anya elment dolgozni, és hagyott egy cetlit az ágyam melletti kis asztalra:
„Ma ne menj iskolába, igyál sok teát és vigyázz magadra. Majd jövők este. Puszi Anya.”
 - Mi lenne velem nélküled - Mondtam, majd leültem a kanapéra és folytattam az olvasást. Már majdnem a végére értem mikor megint kopogtak az ajtón. Lassan álltam fel. A kezembe vettem a poroló vasat és lassan elindultam az ajtó felé. Elkönyveltem magamban hogy alvási zavarom volt, így nem tudtam elhinni, hogy megint képzelődjek, mert ilyen sűrűn nem történhet meg. A tenyér nyoma eltűnt a vállamról, így valószínű, hogy azt is csak képzeltem és ezért zavart ki a védőnő is tegnap az orvosiból. Kész voltam arra, hogy az ajtó nyitással újra szemem elé tárul majd egy sötét, és pokoli hely.
Lassan a jobb kezemmel a kilincs felé nyúltam, majd egy gyors mozdulattal kicsaptam az ajtót. A focista srác volt az. A szívemről egy kő esett le, de láttam a focista arcán a döbbent mosolyt.
- Mégis kit vártál? Jason-t? Tedd le azt a valamit. Hoztam neked a mai leckét, és jöttem beváltani a jutalmam. – Jaj, hát igen. A tábla csoki, amit teljes mértékben elfelejtettem.
- Bocsáss meg. Gyere csak be…ööö… Várj téged, hogy is hívnak? – Tettem fel a kérdést, ami már régóta megfogalmazódott bennem és most hogy elhozta a tanulni valót kénytelen voltam megtudni a nevét. A suliban ugyanis csak úgy ismertem őt hogy a " Nagy ember" - így hívják őt a többiek.
- Fred vagyok, csak simán Fred. Na de nem jöhetnék beljebb? – Haboztam, és a másik pillanatban előre engedtem. Körbe nézett majd lehuppant a nappali kanapéjára ahol az előbb olvastam.
- Sajnos nem tudtam elmenni egy tábla csokit venni, de van itthon anyukám híres csokis sütiéből. Hozzak neked? – Kérdeztem, bár fogalmam sem volt mit kéne, mondanom nem igazán fogadtam vendéget még soha.
- Há’ persze hogy kérek. Hozz gyorsan addig én leírom neked miket kell tanulnod ha nem akarsz Mr. Fisonál megbukni. – Honnan tud rólam ilyen sokat Fred? Miért barátkozik velem? Ezek érdekeltek a leginkább. Egy olyan híres srác miért pazarolja az idejét arra a dilisre, aki nemrég beégett az egész osztály előtt? Talán ki akarna használni? Bár nincs mit adnom neki. Kíváncsivá tett így megkérdeztem tőle:
- Miért jöttél igazából hozzám? – Fred mintha elpirult volna. Talán túl érzékeny, vagy nem szereti, ha kérdésekkel bombázzák, de hirtelen haragra váltott a tekintete.
- Tudod, akik barátkoznak velem mind csak azért teszik, mert én vagyok a „híres” gyerek a focicsapatból. Nincsenek is igazi barátaim. Az apám szíjjal ver meg ha nem nyerek meccset, vagy rossz jegyet kapok. Kell valaki, aki normális és meghallgat. Láttam, hogy te különleges vagy, így gondoltam miért ne barátkozhatnék az örült sráccal? – Motyogta miközben elvett egy jókora csokis sütit a tárcáról és majszolta.
- Értem hát. Sajnálattal hallom, hogy így bánnak veled. Ha gondolod, minden nap jöhetsz. Szívesen meghallgatlak. – Motyogtam, és elgondolkodtam. Lehet rá találtam az egyetlen és legjobb barátomra? Nem is tudom mit éreztem akkor, de majd négy órán át beszélgettünk, mikor Fred ránézett a karórájára és sietve rohant ki az ajtón, mert valami műsora kezdődött el. Anya még nem hívott, gondolom el volt halmozva munkával.

Kellemesen forró vizet öntöttem a gyönyörű kádunka. Levettem a ruháim, majd szépen bele feküdtem a jó meleg vízbe. A testem pár másodpercig égett majd kellemesen elhelyezkedve behunytam a szemem. Lassan álomba szenderültem, mikor fulladozva, riadtan próbáltam levegőért kapkodni, de a vízfelszínt mintha jég borította volna. Akárhogy ütöttem, vertem a jégpáncélt az nem akart megtörni. Lassan elöntötte a víz az egész tüdőmet, és már a testem is eggyé vált a vízzel mikor két kezet éreztem a vállamon, akik kihúznának. Anya ölelt megint csak magához miközben én kiöklendeztem a szappanos fürdőkádvizet. Anya nyomban hozott egy törülközött és leültetett a kanapéra. Felkapta a házi telefont és felhívott egy pszichiátert. Azt képzelte, hogy öngyilkos akarok lenni.
- De anya, én … - Kezdtem bele mire ordítva rám förmedt:
- NINCS SEMMI DE!

Felmentem tehát a szobámba és felvettem a pizsamámat. Befeküdtem az ágyba, de a gondolataim nem hagytak nyugodni. Ez már nem lehet egy álom, vagy képzelődés. Igazából örültem, hogy anya felhívta azt a pszichiátert. Talán ő választ add erre a sok furcsaságra, gondoltam én. Aztán egy érdekes hangot halottam a szekrényem felől. Felnéztem hát és fürkésztem a korom sötétben. Egy kezet éreztem az arcomon, és egy csókot a homlokomon majd ez az alak eltűnt. A másik pillanatban a fejem a párnára zuhant és mély álomba szenderültem.