3.Fejezet : Szív

3.Fejezet

Szív

Riadtan ébredtem, a napsütötte szobámban. A szekrény felé néztem, és nem akartam elhinni, ami tegnap történt. Lementem a konyhába ahol anya TV-t nézett és közben sütit majszolt.
- Oh, hát felkeltél. Ma négyre megyünk a pszichiáterhez. – Mondta ezt a lehető legnyugodtabb hangján, és úgy mintha csak bevásárolni mennénk. Úgy látszik teljesen lenyugodott a tegnapi dolog után.
Az idő egyre borúsabb lett, és elkezdett szakadni az eső. Persze anyut ez sem tántorítottam el a tervétől. Elhatározta magát, hogy ideje lépést tenni a gyógyulásom felé.
- Gyerünk már! Nyomás a kocsiba! – Erősködött, és végül beadtam a derekam.

Az út során az ablakot fürkésztem. Figyeltem, ahogy a vízcseppek leperegnek, bámultam miközben a fülhallgató a fülemben volt. Amikor csak egyszer egy sötét alakot láttam az autópálya szélén. Miközben az autó sebesen ment az alak újra és újra felbukkant mellettünk. Aztán mikor eltűnt anya felé fordultam, aki kitátott szájjal, óriás vérben úszó szemekkel támadt a nyakamra.
A másik pillanatban kissé zihálva kinyitottam a szemem.
- Már megint rosszat álmodtál? – Kérdezte anya.
- Semmiség. – Nem akartam elmondani neki, mert úgy hittem örültnek nézze. Ezek a víziók egyre sűrűbbek, és rémisztőbbek voltak. Most már biztos voltam benne, hogy ezen a pszichiáter nem tud segíteni, de nem szóltam. Inkább hallgattam és megpróbáltam úgy tenni, mintha érdekelne és elhinném hogy segíteni fog.

- Meg is érkeztünk fiam. Vedd elő a jobbik modorod. – Mondta, majd az eső miatt rohanva siettünk a rendelőbe. Odabent egy recepciós fogadott minket, aki megkért várjunk egy kis időt, így leültünk a recepciós pult előtt álló hosszú kanapéra. A váró fala tele volt oklevelekkel, képekkel híres emberekről, akik egy kopasz félszemű fickóval pózoltak együtt. Az ajtó kinyílt és kijött a képen szereplő kopasz férfi.
- Kellemes délutáni esős napot kívánok. A nevem Dr. Edgard. Ön bizonyárra Mrs. Marina, a fia pedig Dave. – Mondta Dr. Edgard majd betessékelt engem a szóbájába. Anyuval egy utolsó pillantást vetettünk, és egy jó nagyot kacsintott rám. A fal tele volt itt is oklevelekkel és képekkel. Az asztala rendezett, a szoba hangulata nyugodt volt. Leültem a kanapéra, és velem szemben Dr. Edgard ült le az asztalánál.
- Szóval rémálmaid vannak?  - Kérdezte, mire én felkaptam a fejem és olyan őszintén válaszoltam, mint még soha.
- Nem rémálmok, inkább látomások és víziók, amiket ébren is észlelek, de van amikor alszom és nem is tudok róla, hogy álmodom. – A Doktor valami lapok között kutatót majd kivett egyet. Rá firkantott egy két dolgot majd megkérdezte:
- El tudnád nekem mondani pontosan, hogy mik történnek ezekben a látomásokban? – Ledermedtem. Meséljem el a szörnyű helyeket, és alakokat? Mit tehettem volna, már napok óta bennem van és fel emészt egyszerűen megkönnyebbülten mondtam el neki mindent. A gimis folyosótól a kocsiban lévő incidensig. A doki rezzenéstelen arccal hallgatott majd így szólt:
- Antidepresszánst kell szedned. Az majd segíteni fog. Köszönöm hogy elmondtad a történeted. Most csak annyit kérek, hogy lassan dőlj le a hátsó kanapéra. -  A szóba hátulján egy fogorvosi székre hasonlító kanapészerű ágy állt. A fejemet neki döntve csodás kényelem járta át testem, míg akkor is ha ez elég rémisztő ágyikó volt. A doktor oda jött hozzám és megvizsgált. Fénnyel pásztázta a szemeimet. Háromszor húzta el oda vissza a fényt a szemeimnél, majd a harmadik villanás végén már máshol találtam magam.

A mennyezet ráccsá alakult. A doktor már nem volt felettem. A szoba sötét, a falakon vérfoltok voltak. Felültem a székből és láttam, hogy valaki a sarokban guggol pucéran. Mintha valamit evett volna, így hát felkeltem és oda sétáltam hozzá. Lassan a vállára akartam tenni a kezem, amikor egyszerre csak megfordult. Hiányzó bal szem, és a kopasz fej. Ez nem lehetett más csak a doktor. De nem is ez vonta el a figyelmem, hanem ami a kezében volt. Egy frissen kivett szívet tartott a kezében, amit úgy majszolt akár a focista srác a csokis sütit a kanapénkon. Lassan hátráltam majd mikor neki ütköztem az ágyféleségnek megfordultam és már megint a valós világban találtam magam. A doktor állt mögöttem, és kérdezte meg hogy jól vagyok e, de én csak meredten néztem rá.

Anya megkapta az antidepresszáns receptet, és még vagy fél órát beszélt a dokival. A nap már rég lement, és a hold fénye borította már csak be a tiszta sötét égboltot. Az est sötétjében utaztunk hazafelé. A fényszórók az úton aggasztottak. Ajtók, kilincsek, fényszórók, szekrények és kosza álmok mind veszélyt jelentettek már számomra. Ahogy néztem a fényszórókat egyszerre csak egy óriási dühöt éreztem magamban.
A szemem látását elvesztettem, az elmém, a gondolataim felett már nem én uralkodtam. A hátsó ülésen ülve a két kezemmel előre rontottam anyu torkára. Nem én voltam, valami átvette a hatalmat felettem. Úgy szorítottam anya torkát, hogy már egy szösszenetnyi levegőt sem kapott. Majd egy hirtelen pillanatban karamboloztunk egy fával.

Mindenhol fekete füst, és tűzcsóvák. Kinyitottam a szemem, és elém a csillogós ég tárult. Majd oldalra néztem és megláttam anyát, ahogy a felborult kocsi alján fekszik. Amikor neki mentünk a fának a kocsi felcsapódott rá majd átfordult a másik oldalra anyát felnyomva az üvegre. Meg akart szólalni, de amikor kinyitotta a száját, csak töménytelen mennyiségű vér hagyta el azt, amikor zokogva oda siettem hozzá és megfogtam a kezét. Mélyen a szemébe néztem és ő is. Nem kellet megszólalni, amit mondani akart az az, hogy „Szeretlek”.
- Én is szeretlek. – Mondtam zokogva. Megfogtam a telefonom és azonnal hívtam a mentősöket, akik kiérve azonnal elvittek anyától. Jött a rendőrség, és mentős autók. Pár idegen, akik kiszálltak a kocsikból elővették okos telefonjukat és fotóztak, majd később már egész tömeg jött bámészkodni a szalagok mögül. Fél óra elteltével azonban anyukámat egy fekete zacskóban, egy guruló kocsiban tették be egy mentőautóba. Anya meghalt.