14.Fejezet : A szekta rejtekhelye

 

14.Fejezet

A szekta rejtekhelye

Végig mentünk három utcán azután pedig egy parknál találtuk magunkat. Leila könnyeit törölgette útközben, majd mikor a parkhoz értünk puskáját rezzenéstelen arccal betöltötte, és a parkra merengett.
- A parkon túl van a templom. Tegyél, amit akarsz. Én berontok, és mindenkit megölök. – mielőtt hozzászólhattam volna a tervéhez faképnél hagyott és befutott a rejtélyesen ködös parkba.
- Várj! – kiabáltam utána, majd utána siettem. A park átlagos volt. Székek, szemetesek. Fák, és bokrok. Hirtelen a ködből kirajzolódott egy emberi alak. Az alak lassan felém indult, majd megláttam, hogy ez az alak egy bőrtelen ember sötét szemekkel. A száját kitárva valami fekete folyadékot lövellt ki, ami a járdára fröccsent. Nem akartam megtudni mi történik ha az a méreg rám kerül, így elindultam a bal kéz irányomban lévő úton. Lassan, de kiértem a parkból majd megláttam egy óriási templomot tárt kapukkal. Belépve vértócsák, halott emberek tárultak a szemem elé. Lassan előre sétáltam mikor is a szentélynél a földön találtam Leila puskáját.
Felkiáltottam:
- FRED!!! – Mire egy óriás festmény esett le a templom faláról. A festmény mögött egy újabb kis kivájtnak tűnt lyuk tűnt fel. A lyukon keresztül pedig éles sikítás hallatszott fel. Felismertem ez. Leila volt. Felkaptam a puskát a földről, majd egy váratlan pillanatban a világ megint átalakult a sötét formájába. Korom sötét lett és a templom falán csücsülő angyalok feje lassan felém fordulva, szeműk elfeketedve, ijesztő vigyorra meredtek rám. Összeszedtem magam, majd gyorsan bemásztam a lyukon.

Egy bárban ébredtem. Lassan a fejemre tettem a kezem miközben felültem mikor egy hang szólalt meg:
- Hát felébredt. Remélem megtudja magyarázni, hogy mi történt abban a templomban. – kezem a székhez bilincselve, felnéztem majd megláttam egy csontos képű seriffet.
- Mit keresek itt? – fogtam meg a sajogató fejemet. Mire a rendőr a képembe tolta a puskát.
- Ezzel ölték meg azokat az ártatlan embereket. Hallani akarom! Maga tette? – kérdezte szigorú, és mély hangon miközben egy fogpiszkálóval játszott a szájában.
- Én..n nekem fogalmam..m sincs. Azt a puskát..t a helyszínen találtam..m. – dadogtam kétségbeesetten.
- Hát persze hogy nincs. – Puskáját a fejemnek célozva, ujját a ravaszon tartva kész volt fejbe lőni, amikor egy hatalmas csattanással valaki hátba szúrta egy baltával.
Egyből tudtam, hogy ki lehet a balta tulajdonosa.
- Leila! – Mondtam mire előlépet és kiszabadított a bilincsből.
- Mindig is rühelltem Mark Seriffet. – Nézett a seriff holtestére. Majd folytatta:
- A tesód nem volt a templomban. Servastian elmenekült, de sikerült pár csatlósát megölnöm. Az iskolába menekülhetett. Ott van a belső udvarukban a rejtekhelyük, és talán ott tartják fogva Fredet. Persze most már nem bújhatunk el előlük. Mindenki minket keres az egész városban. Már nem csak a szörnyekkel lesz gondunk. – mesélte, aztán felállított és egy üveg vizet nyomott a kezembe.
- Innod kell. Hamarosan indulunk az iskolába. – Miután elkészültünk elindultunk az iskola felé. A város feletti köd egyre lejjebb merészkedett. Most már fényesebben világította meg az utcákat. Nagyon óvatosak voltunk, és szép lassan mentünk. Elég közel volt az iskola. Pontosabban három utcányira.

Az iskolához értünk. Leila előre ment, hogy berúgja az ajtót, de meglepetésünkre tárva – nyitva volt. Az iskola folyosóin, a falon gyerek rajzok voltak felragasztózva, amelyeken zsírkrétákkal rajzolt szörnyek voltak.
- A belső udvar szobra alatt van a rejtekhelyük. Ott fogunk találkozni pár alakkal. Nézd! – Leila rámutatott egy nagy, vérvörös baltára.
- Az ott jó fegyver lesz neked. – elvettem, majd kimentünk a belső udvarra. A szobor egy hatalmas angyal volt kitárt szárnyakkal. Körülötte viszont senki sem volt.
- Ez gyanús. – Mondta majd:
- A francba! Ide valami tárgy kell. – mutatott az angyal lábán tátongó hiányzó kivájt formára.
- Valószínűleg, hogy ezt csak akkor kaparintjuk meg ha egy tag kijön. Én itt maradok. Hátha valaki épp kisétál, és akkor elkapom. Te menj és keresgélj az iskolában. Hátha valahova rejtettek egy darabot. – A tervet megbeszélve indultam felfelé az igazgatói irodába. Hisz, ha valami titkos, elkobzott tárgy kell ott meglelem. A lépcsőn felfelé menet megláttam az iskola nevét: „Ypy Gimnázium”
- Ez nem lehet! – Mondtam meglepetten. Ez nem lehet az én iskolám. Egyáltalán nem hasonlított arra az iskolára ahova én jártam. A második emeleten jártam. A folyosón megláttam az igazgató szobáját.

Lassan benyitottam, amikor is egy szürke öltönyös fickó az igazgatói szék számítógépe előtt ült.
- Maga meg kicsoda? – Kérdeztem mire meglepetésemre Mr.Fiso bújt elő a monitor mögül. A matektanárom.
- Már megint bajba keveredett Dave? ITT A VÉGE! – A mindig szigorú Mr.Fiso az asztalra csapva közelebb lépet hozzám és kezével lekevert egy nagy pofont, majd a nyakamnak ugrott. Baltámat elejtettem, és a földön küzdöttünk tovább. Kezeimet a fejére tettem és lassan elkezdtem benyomni a szemeit, mire elengedte a nyakamat. Dr.Fiso zsebéből kiesett egy ezüst dolog, ami pont úgy nézett ki, ami kell a szobor kivájt részébe. Így felvettem, majd kimenekültem a szobából. A baltát ott hagytam a hitelen adrenalin, és izgatottság miatt, így eszeveszettül rohanni kezdtem az udvarra mielőtt baltával a kezében üldözni kezdene Fiso.
Amikor leértem Leila már nem volt sehol. A szobor elmozdult és egy pincének kinéző kocka alakú lyuk tátongott a szobor előtt, és megint Leila magamra hagyott. Közelebb léptem a kőhöz, amin eddig ült és egy cetlit hagyott:

„ Keress egy ajtót, amin egy kereszt van felszögelve. Ott várlak. Vigyázz magadra.”

A Szoba - 2015 - Bemutató

Sziasztok! Mint tudjátok A Démon Barátja kötetem egy részes lesz. Nem tervezek folytatást, és ezt majd a történet végén meg is fogjátok érteni, hogy miért nem.
De viszont mindenképp folytatni akarom az írói munkámat, így egy teljesen új történettel jövök majd. Maradok a pszicho, horrornál mindenképpen, és nem is akárhogyan. Íme egy rövid kis leírás A Szoba című kötetemről amit A Démon Barátja történet vége után kezdek el írni egy új blogon ^ . ^ 

 A Szoba

Főszereplőnk a 24 éves Arlyn King egy hóvihar kellős közepén indult haza a munkájából. Útközben a rádiót hallgatva jön rá, hogy a hazafelé vezető utat lezárták, így úgy dönt megszáll egy hotelban. A hotel kísérteties, de nincs más hely ahol megtudna szállni e fagyos időben. Elfoglalja hát a lepukkant szobát amit kapott, majd elalszik.
Amikor felébred viszont minden megváltozik. A kijárati ajtó eltűnik. A szoba folyamatosan változtatja magát. Tárgyak tűnnek el, tűnnek fel. Járatok nyílnak meg a falakból, de a kinti világgal már sosem teremthet kapcsolatot. Egy valami viszont sokkal aggasztóbb, mint maga a bezártság a kijuthatatlan szobában. Az hogy nincs egyedül.

*  *  *

A történet sokkal feszültebb lesz, mint A Démon Barátja. Egyben sokkal relytéjesebb, és az eddigi tapasztalataimat kihasználva minden fejezetre időt és rengeteg energiát szánok majd. A Démon Barátja még kb 10-12 fejezetből áll aztán vége : ) Szóval legyetek résen.

13.Fejezet : 59-es ajtó

13.Fejezet

59-es ajtó

Üveg csörömpölésre riadtam fel. Leila a kezeivel leborította a bárpulton lévő üvegeket a földre.
- Jó reggelt kisbabám. – Mondta nyálas hangon. A zavaró fény beragyogta az ablakon keresztül a kávézó lepukkant falát. Megláttam, hogy Leila kezében egy jókora puskát tart.
- Azt meg honnan szerezted? – Kérdeztem.
- Akkor azt hiszem, most már végre elhúzhatjuk innen a csíkot. – Felállt a székéről, majd egy utolsó korty vodkát lehúzva elindult az kijárati ajtó felé kikerülve a kérdésemet. Követtem rohanó lépteit. Mikor kiléptünk a kórház épületéből a város másik oldalán találtam magam. A házunkban tátongó lyuk hogy tudott a város egyik végéből a másikba röppenteni? A kérdésekkel, és válasz keresésekkel ezen a helyen felhagytam. Betudtam egy újabb olyan dolognak, amit nem fogok megérteni, és feldolgozni. Egyetlen dolog hajtott előre az pedig, hogy Fredet biztonságban tudjam.
Zharael a démon, aki a családomat lemészárolta, és a boszorka Margaret aki megidézte ezt a démont feledésbe merültek bennem. Tudtam, hogy még egy nap talán meg kell küzdenem velük, és nem tűntek el. Sőt, lehetséges hogy ők miattuk vagyok most itt. De a valóságra kellet koncentrálnom, ami most az hogy kijussak innen Freddel az oldalamon.

Leilával elindultunk a térképe szerint a város templomába. Elmélete szerint ott lehet Fred. Persze azt még mindig nem hajlandó elárulni mi fenyegetheti. A város ablakai, és falai kint sem voltak ugyan olyanok, mint a valóságban. A vakító köd most is a fejünk felett volt, magába szívva az épületek tetejét.
- Ez a köd mindig itt van? – Kérdeztem Leilát aki vadul fürkészte a térképet. Vállig érő szőke haja kócosan lombálozott a szélben miközben sietve fordultunk be az egyik utca sarkán.
- Ezt nem értem. – Nézett előre a kérdésemet teljesen kikerülve. Majd én is tüzetesebben megnéztem mit bámul annyira. Az utca végét elárasztotta a fehér köd.
- Itt kellene végig mennünk a templomhoz. Várj! – Szólt majd vissza fordult előre.
- Ha itt végig megyünk és befordulunk már csak pár háztömbnyire lesz a templom. – Mondta majd sietve futni kezdett. Csak néztem utána mire utánam ordított.
- Siess! Attól, mert fény van még nem vagy biztonságban az utcán sem. – Mondta majd követtem őt nagy sietségében. Mikor oda értünk az újabb sarokhoz befordulva megint csak vérszemet kapott.
- Ez teljességgel lehetetlen. Ennek nem kéne itt lenni. Hisz nemrég ezen az utcán jöttem végig. – Mutatott a nagy téglafalra, ami teljesen elzárta az utcát. A teteje eltűnt a ködben. A téglafalat nejlon zacskók, és fémes csövek borítottak be.
- Nincs más lehetőség be kell menünk a szállodába és azon keresztül a másik épületbe. – Mondta sóhajtozva Leila. Arra gondolok, amikor Freddel a Paphoz mentünk a templomba. Persze mi a Prived-i templomban jártunk. Ezen a városrészen sosem jártam még. A kőfal melletti épület ablakai korom sötétek voltak.
- Mi fog bent várni minket? – Kérdeztem rettegve a választól.
- Hát nem a húsvéti nyúl. Kell szerezni neked egy fegyvert. – Azzal felhúzta a puskáját, majd oda lépet a kísérteties épület ajtaja elé és két fegyver dörrenéssel szétlőtte a zárat. Lassan odaléptem mögé, amíg ő kinyitotta az ajtót.
- Úgy látszik ez a rész tiszta lesz. – Mondta.

Belépve egy koszos és poros szobába érkeztünk. Egy recepciós pult állt egy ajtó mellet. Elhervadt növények, és szakadt festmények. Leila a pult mögé ugrott. Belenézett a fiókokba, és berakott pár hasznos dolgot a táskájába, ami a derekához volt szíjazva. Gyufát, elemlámpát, és ami a legnagyobb kincs volt az a puskájához való egy doboz lőszert. Megfordult, majd kivette az ötvenkilences ajtó kulcsát.
- Ebből a szobából át tudunk jutni a másik épületbe. – Mondta Leila, majd megköszörülte torkát hozzám lépet és folytatta:
- Tudnod kell valamit mielőtt tovább mennénk. Talán már gondolkodtál rajta, hogy miért nem beszéltem még neked mi történhetett a tesóddal. Fel kell készülnöd, hogy nem csak mi vagyunk itt. Vannak itt mások is. Emberek akik teljesen megtébolyultak. Azt hiszik eljuthatnak innen a mennyországba. Hiú ábrándokat követnek, és talán a démonnál is kegyetlenebbek. Ez egy szekta. Valószínű valaki meglátott titeket és szólt a vezetőnek, aki a legörültebb mind közül. Azt a szemét Sevastian. A szemem előtt vágta el az apám torkát. – Leila szemei elmélyültek, és elmerengtek a szoba sarkában elhervadó növényre nézve.
- Fel kell készülnöd, hogy már nem él. – Mondta majd rám nézett és együtt érzően a vállamra tette a kezét. – Nem nyugtatott meg, sőt idegessé tett. Még egy ellenfél, és még csak nem is egyedül van.
- Sevastian… ez a név orosz. – Mondtam mire Leila bólogatott.
- Köszönöm, hogy elmondtad. – Lassan eltekertem az ajtó kilincsét. Egy folyosó tárult elénk. Egy elhagyatott, poros hely lepusztult falakkal. A folyosó végén megláttam egy tolókocsit, ami lassan mintha valami elgurította volna eltűnt a szemünk elől.
- Csak utánad. – Mondta Leila.

Előre mentem. A szobák mind zárva voltak. A tolókocsitól jobbra való folyosóra fordultunk. Leila mögöttem a puskájával résen én pedig a liftet keresve sétáltunk ezen a halott helyen. Mikor az egyik folyosóra befordultunk egy út torlasz állta utunkat. Kénytelenek voltunk megkerülni, így beléptünk a tizenhármas szobába. A szoba nem volt jobb állapotban, mint azt eddig tapasztalt helyek. Egy lyuk tátongott az egyik ágy mögött. Elhúztuk az ágyat majd óvatosan Leila előre belépet. Hirtelen két hatalmas durranás süketített meg. Leila a földre rogyott rajta pedig egy hatalmas lény terült el. A lénynek egy arctalan, üres feje volt amiből csótányok másztak elő. A teste hatalmas volt, szürke bőréből ömlött a fekete vér.
Oda siettem és kiszabadítottam Leilat.
- Ez a szemétláda. – Bosszankodott.
- Köszönöm Dave. Menjünk tovább. – Mondta majd kiléptünk az ajtón. A barikád másik oldalán voltunk. A folyosó kicsit megváltozott. Sokkal sötétebb, nincsenek már ablakok. Használnunk kellet az elemlámpát. Én mentem megint csak előre a liftet keresve.

Végül a második folyosón megtaláltuk a régiesen kinéző liftet. Beszálltunk és sajnálatunkra az ötödik emeleti hívó gomb teljesen használhatatlan volt így a negyedikre kellet mennünk majd ott a tűzlépcsőn felmenni az ötödikre.
A lifttel felfelé menet furcsa nyikorgó hangokat hallottunk. Leila összetette kezeit, és imádkozott mire én mosolyogva rá néztem.
- Most mit nézel ilyen bambán? Ha? Neked is ezt kellene tenned. Ezek a hangok… bárhol felismerném őket. Csak reméld hogy nem lesznek ilyenek a negyediken. – Szavai halálra rémisztettek. Puskájával a lift ajtójára célzott majd az mikor kinyílt a lámpámmal körbe néztem gyorsan. A falakon vérnyomokat láttunk. A folyosó végén pedig egy hullát, amit valaki húzott magával befordulva a jobb oldali folyosóra.
- A tűzlépcső a bal oldali folyosó végén lesz. De nem hiszem hogy ez az emelet biztonságos. Ha engem kérdezel jobb lesz ha futunk az életünkért. – Mondta mire előre rohant.
- Mi? – Mondtam megszeppenve mire utána rohantam. Mikor befordultunk a folyosó végén balra elnéztem a hullát szállító alakot keresve. Mikor megláttam megszeppentem. Egy hatalmas testű, pókszerű, két emberfejű szörnyeteg vonszolta maga után a már csak féltestű hullát. Leila megfogta a vállam majd magával rántott. A soktól teljesen ledermedtem. Egyik rémálomban sem láttam még ilyen szörnyűséget. A folyosó végére érve besietve a tűzlépcsőre elbarikádoztuk a közeli kis szekrénnyel az ajtót.

- Ez meg mi a tököm volt? – Láttam, hogy Leila is meg van lepődve.
- Még én sem láttam ehhez hasonlót. – Mondta.
- Na de gyerünk már nincs sok. – Felsiettünk és beléptünk az ötödik emeletre. A koromsötétségben megint csak a lámpákra számíthattunk. Körbe világítottam mire megláttam egy felakasztott testet. Oda sétáltunk Leilával. A hulla hasára volt karcolva az ötvenkilences szám. Ez a test egy barna bőrű, kigyúrt, bőrdzsekis srác volt. A ruhái teljesen hiányoztak róla kivéve az a dzseki. Átkutattam, befogott szájjal majd találtam benne egy bicskát. Eltettem.
- Kár. Pedig nagyon kis helyes a pofija. – Mondta Leila. Tovább mentünk keresve az ötvenkilences ajtót. Amikor is egy hang szólalt meg a sötétben.
- Leila? – Mondta egy fiatalos, férfias hang.
- Eric? – Leila elmosolyodott, majd a másik percben egy tojásfejű, bézbol sapkás vörös hajú srác lépet elő, és ölelte meg Leilát.
- Nem hiszek a szememnek. Hogy lehetsz te életben? – Mondta a fickó.
- Tudod, hogy elpusztíthatatlan vagyok. – Leila lassan megcsókolta a srácot, majd bemutatott.
- Ohhh… jut eszembe ő itt Dave. Dave ő itt Eric. – Kezet fogtunk, majd összeroppantotta a kezemet.
- Szóval hova tartotok? – Kérdezte Leilát a tojásfejű srác.
- A templomba. – Mire Eric nagy szemekkel megfogta Leila vállát és azt mondta:
- Ti teljesen megörültetek? Meg akartok halni? Nem ezt nem engedem.
- Pedig nem tehetsz ellene semmit. Jössz vagy sem én elmegyek és megölöm Sevastiant. – Ekkor én meredtem Leilára.
- Ugye nem gondolod, hogy én válságra viszem a bőröm a te bosszúd miatt? Megtalálom Fredet és már ott sem leszek. Nem volt a tervben a meghalás. – Vágtam Leila fejére.
- Azt hiszem ezt máshol kéne megbeszélnünk. – Mire a sötét folyosó végére irányította az elemlámpa fényét, és kirajzolódott az óriás pókszerű, gusztustalan torz lény. Elől lévő két egymáshoz vart ember fejei szétnyíltak majd éles fogait előbújtatta és megkocogtatta.

Eszeveszettül rohanni kezdtünk, de az ötvenkilences ajtót sehol sem találtuk.
- Gyertek erre! – Kiabálta Eric. Bementünk az ötvennyolcas szobába. Az ajtóhoz toltunk két éjjeli szekrényt. A lény folyamatosan megpróbálta betörni az ajtót.
- Nem fogja feladni. – Mondta Eric.
- Nézzétek! – Kiabált fel Leila.
- Az ötvenkilences szoba. – Leila rámutatott egy ajtóra. Az ötvennyolcas szobán belül volt az ötvenkilences szoba. Leila újabb lőszert pocsékolva szétlőtte a zárat. Leila kinyitotta majd éles fény szűrődött be a sötét szobába. Oda léptem és lenéztem. Az ajtó mögött nem volt szoba. Lenézve a fehér ködöt láttam.
- Ezt nem hiszem el. Innen hogy fogunk átjutni a másik épületbe? Hova lett a másik épület? Ez kész őrület. Bár ha valahogyan lejutnánk, akkor már a téglafalas torlasz mögött lennénk. – Ötletelt Leila.
- De mégis mivel? Nincs kötelünk. – Mondtam mire Eric felkacagott.
- Ohhh… ez a szerencse napotok. – Ekkor a táskájából ami, mint Leilának a derekára volt csatolva előhúzott egy kötelet.
- Ez épp elég hosszú lesz. Habár nem fog teljesen leérni a földre, de csak egy kis ugrás kell. – Mondta Leila.
- Remek akkor te mehetsz is előre. Hölgyeké az elsőbbség, hisz tudod a mondást. – Mondtam mosolyogva Leilának.

Lassan rákötötte a kötél egy végét a szoba egyik csövére, majd lassan elindult lefelé. A szörny kísértetiesen csöndbe lett az ajtó mögött. Erci lassan oda sietett hozzám. Ott guggoltam az ajtó előtt várva Leila jelzését, hogy mehetek.
- Sietek, hogy minél előbb leérj. – Mondtam Ericnek majd mikor megkaptam a jelet lassan elindultam lefelé. A köd után kitisztult az utca. Leila ott lent várt már rám. Lassan leugrottam. Jeleztem Ericnek hogy jöhet.
Leilával két percet vártunk majd újra jeleztem, de semmi. Majd egy váratlan pillanatban Eric holteste kettőnk közé esett a földre. Leila a tenyerébe temette arcát. Eric arca felém fordult. Láttam, hogy a szörny kiharapott belőle egy hatalmas darabot. Könnyezve mentem oda Leilához, és öleltem át reszkető testét.
- Jézusom! – Mondta sírosan.
- Menjünk. Ez a szörny követni fog minket. – Mondtam összeszedetten majd lassan elindultunk a templom felé.

12.Fejezet : Leila

 

12.Fejezet

Leila

Három sötét, és kirohadt üres szemüregű, torz arcú nővér vitt engem egy orvosi ágyon. A falon lelógó lámpákat bámultam miközben betoltak engem egy korom sötét szobába. Rájöttem, hogy hiba volt átjönnöm a fürdőszobában lévő lyukon keresztül, amin fehér kezek rabolták el Fredet. Átmentem azon a hosszú kifúrtnak tűnt lyukon, ami azután eltűnt mögöttem. Majd egy vörösen megvilágított, rémálomszerű kórház szobájában találtam magam. Csak, mint a rém képeimben itt is rohadó falak, lehulló vakolatok, korom sötétség és vérrel szétkent falak. Ezt láttam mielőtt eszméletemet vesztve a padlóra rogytam.

A három nővér betolt engem egy sötét terembe majd kimentek a szobából és becsapták az ajtót. Koromsötétségben feküdtem, leszíjazott kezekkel és lábakkal. Zajokat halottam magam körül, majd egy recsegő hangot követve egy körtelámpás világította be a szobát.
Körben a plafonon végig kampókra akasztott emberi csonkok lógtak. Hiányzó fejek, leszakadt végtagok vagy kilógó, elhalt belső szervek. Elkapott a hányinger, undor, halálfélelem, tehetetlenség és könnyek közt törtem ki riadtamban. Kezeimet erősen próbáltam kiszabadítani a szorító szíjak közül, hogy eltakarjam az arcom és kimeneküljek. Erősen rángatóztam, és sikoltoztam.
Úgy éreztem itt a vég, és nincs tovább. Feladom. Fejemet lassan jobbra fordítottam a kemény ágyra téve, elhallgatva lehunytam a szemem. Megpróbáltam azt képzelni, hogyha kinyitom a szemeimet otthon kelek fel anya karjaiban.
Az életem kilátástalan helyzetén gondolkodva egyszer csak az ajtó kinyílt. Fejemet felkaptam és megláttam a borzalmat, ami megérkezett. Szívemet átjárta a fájdalom, szorító gyomorgörcs lett úrrá rajtam. Az ajtóban ott állt a doktor, Dr. Edgard.

Visszaemlékeztem a rémképre amint a friss szívet zabálja, miközben szüneteket tartva felröhögcsél. Kirázott a hideg, és felkiáltottam:
- NEEE!!! KÉRLEK!!! – Lassan oda lépet hozzám a meztelen, csupa vér és félszemű, kopasz doktor. Beletúrt a sötét hajamba, majd nyelvét kinyújtva lassan a felkaromhoz hajolva a hófehér bőrömet nyalogatta. Orromat a gusztustalan szagával rontotta, és egy váratlan pillanatban fogait belemélyesztette a karomba. E fájdalomhoz hasonlót még nem éltem át. A vért ami a sebemből tört elő lassan lenyalogatta. Kezeimet ökölbe szorítottam és segítségért ordibáltam. Úgy hittem sosem jutok ki innen, és bele is törődtem lassan a halálba. Elhallgattam és némán néztem előre a plafonra. A megtébolyult doktor továbbra is a véremen élvezve kuncogott mellettem. A bűzt a szobában nem éreztem tovább. Gondolataim Freden jártak. Vajon ő rosszabb sorsra jutott, mint én? Vagy csak én vagyok ennyire szerencsétlen, és engem ver a sors?

A következő pillanatban valaki berontott az ajtón. A doktor fejét egy balta szelte ketté. A vér foltokat hagyott a barna mellényemen, a fejemre is jutott elég belőle. Letörölte a szememről, majd megláttam egy rövid szőke hajú és kék szemű tinédzsernek tűnő lányt. Narancssárga felsőben, és fehér nadrágban állt előttem. Kezében egy vérrel teli baltával.
- Jól vagy? Várj, mindjárt kiszabadítalak. A nevem Leila. – Elővett egy bicskát a zsebéből majd elvágta a szíjakat. A szabadság érzése, és hogy nem lett belőlem emberi eledel megnyugtatott még ebben a pokoli világban is.
- Én Dave vagyok. – Mondtam zavartan.
- Szerencséd hogy itt ragadtam a kórházban éjszakára. Inkább itt, mint kint az utcákon. Na gyere, pattanj fel keressünk egy nyugalmasabb szobát ahol holnapig meglehetünk.
- Én nekem meg kell keresnem a testvéremet. Fred eltűnt. – Vágtam rá a lány szavaira. Vissza pillantott rám döbbent szemekkel az ajtó előtt visszafordulva ahova elindult.
- Ki vitte el? – Kérdezte Leila meglepetten.
- Nem tudom. Csak fehér kezeket láttam. – Mondtam mire Leila aggódva és zilálva mondta el hogy valószínűleg Fred egy templomban lesz. Sietnünk kell, ha élve akarjuk látni. Azt már nem mondta el miért, és kik vihették el. Úgy látszott jobbnak látja, ha titkolja. Felálltam és lefertőtlenítettem a sebemet az orvosi tárcán lévő szerrel, majd bekötöztem.
- Akkor is várnunk kell még nappal lesz. Nem mehetünk ki éjszaka. Az maga az öngyilkosság. – Indult meg a lány az ajtó felé ez alkalommal is, de megállítottam.
- Várj! Te hogy kerültél ide? – Kérdeztem. Leila elmesélte, hogy épp az apukájával utaztak át Prived hegyein mikor nekimentek egy teherautónak. Az utolsó emléke hogy valaki a karjaiba emeli őt és elviszi. Sok fényt látott majd itt ébredt. Elmondása szerint majd két hete van ezen a helyen.
- Nem találtál kiutat? – Kérdeztem, mire a lány elmosolyodott.
- A pokolból nincs kiút. – Hirtelen megdermedt arcot vágva egy könnycsepp futott végig az arcomon.
- Rá jöhettél volna már. Ez maga a földi pokol. Keresheted a kiutat, de nem jutsz tovább Orive városon. Az utat elfedi a köd. Ha be is lépsz, mész egy kicsit majd kijössz a túlsó oldalon. Pedig ha a hidat elérnénk eljuthatnánk Privedba. – A lánnyal lassan elindultunk ki a kórház folyosójára, majd megálltunk egy tábla mellet. A táblán a város térképe volt felgombostűzve. A lány egy piros filcet vett elő majd egy csíkot húzott egy hosszú utca végére.
- Az ott zsákutca. Teljesen le van zárva. Minden harmadnap el jövők ide gyógyszerekért és mindig az addig megtett felfedezéseket jelölöm, de most már le fogom szedni innen ezt a térképet. – Gondoltam is rá, hogy miért nem viszi magával, de nem akartam megjegyezni. Kiegyensúlyozottnak és nyugodtnak láttam őt. Nem úgy éreztem mintha megviselt lett volna vagy gyötört. Inkább élénk és harcra képes. Ugyanolyan magasak voltunk. Erős volt, habár nem látszott egy olyan alaknak a kisugárzásában ott volt minden energia, ami kellet.
Mielőtt a lifthez indultunk volna elmentem egy közeli WC-be könnyíteni magamon. A toalett a lehető leggusztustalanabb volt. A helyhez illően a csempés falak feketék, és vörösek voltak. Rohadt a padló és a plafon is.

Miután végeztem elmentem kezet mosni. Úgy éreztem semmi meglepetés nem érhet ebben a kis mellék helységben, de tévedtem. Az egyik WC fülkéből egy újabb nővér bukkant elő. A két szemgödre sötéten tátongott az ürességtől. A szája tele vérrel, és fekete folyadékkal. Egy késsel támadt rám amikor is a hátrálva neki mentem a lábammal egy vascsőnek, ami a földön hevert. Felkaptam majd egy nagy csapást a fejére mérve a torz nővér a földre rogyott. A kezéből kicsúszott a kés amit felkaptam és ahol csak értem átszúrtam a fején. Nagyon bénának éreztem magam, ahogy próbálom őt megölni, de már szinte félholt volt ott a földön. Miután sikerült a merénylet végleg meghalt a szörnyeteg. Mint egy hős álltam fel és a késsel a kezemben mentem ki Leilához a folyosóra, aki érdeklődve kérdezősködött a történtekről.

Egy lifthez közeledtünk, amivel lementünk az első emeletre. A lift fehér és rozsdás volt. Azt hittem összeesik darabjaira alattunk. Az elsőn egy kávézóba vezetett engem Leila. Az első emelet már nem volt olyan szörnyű, mint az ötödik. Habár lerobbant állapotú volt mégis inkább hasonlított egy rendes kórházra.
A kávézó kocsmaszerű, de mégis megmaradt a kórházias. A falnál kiépített kör alakú asztalok voltak. Befeküdtem az egyik ilyen ülőke puffjára. Leila előre ment a pulthoz majd elővett egy jókora vodkás üveget.
- Ne aggódj értem. Aludj csak. – Mondta, mire több se kellet, álomra csuktam elfáradt szemeimet. Talán mióta ide kerültem nem pihentem egy percet sem, de most eljött az ideje hogy kicsit magamra is gondoljak, ne csak Fredre és a megmentésére. Az a sok szörnyűség most nem zavart, és csak elbóbiskoltam tudva, hogyha felkelek, már nem otthon fogok felébredni.